A korrupcióellenes törvény beterjesztése kapcsán egy rádióinterjúban megdöbbenve hallottam a miniszterelnöktől, hogy becslések szerint korrupció miatt a közbeszerzések átlagosan 30%-al kerülnek többe a reális árnál. Nem a szám nagyságán döbbentem meg, hanem azon, hogy a miniszeterelnök ennyire alábecsüli a korrupció okozta gazdasági kárt. Igaz, ehhez még hozzátette, hogy számolni kell további károkkal is, hiszen az elvégzett munkával szembeni „minőségi kifogások nehezebben érvényesíthetők”, majd ezzel a fordulattal fejezte be a kárfelmérést: „Nem is beszélve az okozott morális károkról!” Ez utóbbi két tényezőnek a számszerűsítésére azonban már nem vállalkozott. Kár, mert így csak egyetlen szám hangzott el, a +30%, ami nagyságrendekkel eltörpül a másik két említett tényező okozta károkhoz képest.

Kiséreljük meg először a „morális károkat” megbecsülni, mely egészében nyilván felmérhetetlen, de ennek is van olyan része ami nagyon is számszerűsíthető. Tudjuk például, hogy gazdaságunk egyik nagy versenyhátránya a munkaerő túladóztatása. Azt is tudjuk, hogy annál magasabbak az adók, minél rosszabb az adómorál, hiszen emiatt kell keveseknek sok adót fizetni. De hogyan lehet elvárni az adófizetőtől jobb morált, mint azoktól akikre rábizza a befizetett adóját? Miért fizessen, ha tudja, úgyis ellopják? Az eltitkolt jövedelmek után be nem fizetett adók éves mennyiségét ezer milliárdokra becsülik, ami nagyságrenddel haladja meg a közbeszerzések értékének 30%-át.

A „minőségi kifogások nehezebb érvényesítése” terminológia pedig erős eufémizmus. Itt ugyanis arról van szó, hogy egy útfelújítást például, ahelyett, hogy tisztességesen megcsinálnának és legalább tíz évig nem kellene hozzányúlni, úgy végeznek el, hogy két év múlva kezdhetik az egészet elölről, így pedig a már említett +30% helyett ötszörös a költség. Ez a becslés építőiparban járatos kollégáim szerint teljesen reális. És ez még mindig csak a direkt kár, az indirekt, össztársadalmi kár, az ismétlődő kátyúkban sérülő járművek, a felesleges forgalomelterelések és dugók miatti munkaidő kiesés, a soha meg nem szűnő útfelbontásokból és építkezésekből áradó por okozta rombolás és egészségkárosodás, stb., stb., számszerűsíthető értéke ennek is többszöröse lehet.

Sajnos azonban még ez a nagyságrendi többletköltség sem a teljes kár. A korrupció a legnagyobb veszteséget a magyar gazdaság egészének versenyképességében okozza. A fenti példában a kivitelező lehet, hogy rövid távon jól jár és rendszeresen új közbeszerzési megbízáshoz jut, de eközben cége lezüllik, hiszen belül mindenki tudja, hogyan jutott megbízáshoz, és mindenki lecsípi a maga részét. Ezzel a céggel, ezzel a tudással valódi versenyben, valódi piacon sohasem boldogul. Versenyképes termékhez ugyanis legalább annyira kell az igényes vevő, mint az igényes gyártó, szolgáltató vagy kivitelező. A vevő az, akitől a pénzt kapjuk, az ő igényeit tanuljuk meg kiszolgálni. Ha a vevőt korrumpálni lehet, akkor ennek módját fogjuk megtanulni, mert ezen múlik a siker. Ez is egy know-how, tudni kell kit érdemes, mikor, mennyivel korrumpálni, és aki ezt jobban tudja, az a nyertes. Csak ebből nem lesz versenyképes termék. Azt hiszem, hogy a magyar gazdaság versenyképességének legnagyobb akadálya nem a tőkehiány, nem is a magas adók, hanem a minőségre igényes vevők hiánya. A vesztes tehát nemcsak az adófizető, akinek a közbeszerzők ellopják a pénzét, hanem a vállakozó is, aki elkényelmesedik, mert nincs aki kikényszerítse belőle a valódi minőséget.

Panaszkodhatunk, hogy a köztulajdon szolgái milyen korruptak és várhatjuk, hogy szentek legyenek. Nem lesznek azok, mi sem vagyunk azok. Meg lehet próbálni csökkenteni a korrupciót drákói törvényekkel, lehet a feljelentőt védeni és jutalmazni, az is elképzelhető, hogy ennek lesz némi pozitív hatása. De elsősorban nekünk, vállalkozóknak kell megpróbálni olyan piacokat keresni, ahol valóban a minőségen múlik a siker. Létezik ilyen is, és ott hosszabb távon sokkal jobban járunk.
 

Írta: Bojár Gábor

(Utánközlés az fn.hu-ról)