Magyarország márpedig nem Amerika. Ezt ma publicisztikák imamalomként hajtogatják (szólásszabadság, demokrácia ügyében). Pedig van, amiben Amerika vagyunk –és még több minden amiben meg sajnos nem. Ilyen ügy a kampányfinanszírozás és a Parlamentünkbe vetett hit folyamatos elvesztés.
Február 22-én a magyar Országgyűlés végleg elvetette a Transparency International és a Freedom House kampányfinanszírozási javaslatát –ohne 2/3. Annak tartalmáról, meg e történet prológjáról most inkább elég legyen annyi, hogy a civil szféra (TI, FH és Eötvös Károly Közpolitikai Intézet, Nézőpont Intézet) az elmúlt négy évben minden lehetőséget megpróbált kihasználni, lobbizni,–pogácsát nem kímélve- asztalhoz ültetni, kompromisszumot keresni. A sok elszalasztott alkalom okán jelenleg tökmindegy, hogy a végén kinek a lelkén szárad a kudarc. A helyzet ez: ma egy képviselő-jelölt 1 millió forintot –értsd: egy db 6 éves használt Suzuki ára- költhet a 27-67 ezer fős választókerületének teljes meggyőzésére. Ha két (fent jelzett) autóval 6 héten keresztül járja a körzetét fel-alá, 6 ember (minimálbérért) plusz mondjuk 10 aktivista (akiknek sál, nagykabát, tea, zászló dukál), akkor még valahol a jogszerűség határán belül lesz. Így persze nem beszéltünk még reklám-, nyomda-, marketing-, közvetlen telefonhívás- etc. költségéről (Kampányfinaszírozás.). Ebbe a –durván leegyszerűsített- képletbe még nem is szóltunk a pártok működésével járó egyéb költségekről: az időnkénti politikai marketing ráncfelvarrásról, a párt működtetéséről. (Pártfinanszírozás.)
Amerikában e közben soha nem látott mélységekbe zuhant a Kongresszus, mint intézménybe vetett hit (az emberek mindössze 20-30%-a szerint végez megfelelő munkát!). Ennek egyik kézenfekvő magyarázata, hogy az amerikaiak nagy része szerint a döntéseket alapvetően a lobbi érdekek(=pénz) motiválják. Egy másik –talán nyomósabb érv-, hogy ott is képtelenek megoldani hatalmas problémákat: egészségügy, klíma törvény, deficit. Antikorrupciós, reform mozgalmak alakultak azzal a céllal, hogy az ún. intézményi korrupciónak (institutional corruption) véget vessenek. (Ez alatt a pénz káros befolyásoló szerepét értik a közügyek eldöntésében.) A zászlóvivője e mozgalomnak Lawrence Lessig amerikai jogász, a Harvard vezető professzora, a creativ commons és egyéb digitális szabadságharcok elindítója, akit 2003-ban a Scientific American az ötven legjelentősebb újító közé sorolta. Előző héten deklarálta egy dörgedező publicisztikában (www.thenation.com/doc/20100222/lessig), hogy az általa is nagyra tartott Obama elnök megbukni látszik – a saját hibájából. Nevezetesen azért, mert nem ment neki az intézményi korrupció status quo-jának: „a pénz veszi a döntést” logikának. Ennek tudható be –többek között- az elhúzódó és megakadt egészségügyi reform. Lessig és a hozzá hasonló változásokat (change!) követelő szervezetek szerint a lobbik által túszul ejtett közérdeket egyszerűen nem képes érvényre juttatni a nép legfőbb demokratikus képviselő szerve. A lobbizás mítoszának bukását támasztja alá, a Maplight.org civil szervezet, akik interneten követhetővé teszik az egyes képviselők által kapott kampány-hozzájárulásokat és a szavazataik közti összefüggést: a képviselők rendszeresen azon érdekek mentén szavaznak, akiktől később vagy előbb támogatást kapnak kampányaikhoz. A (felpántlikázott) közpénz magán- vagy partikuláris érdek szolgálatba állítása (earmarks) nem csak jól ismert, de teljesen legális jelenség odaát! Az amerikai politikai kultúrában a sok magánérdek harcából kialakuló közérdekbe nagyon is belefér, hogy ágazati (biztosítók), szakmai (jogászok) vagy területi lobbiérdekek harcoljanak. Lessig szerint sem ezzel van baj, hanem ennek mértékével. Egy apróságot talán elfelejtettünk hangsúlyozni: odaát az e fajta kampányfinaszírozás legális! Nincs abban semmi jogellenes, hogy az Omannal kötött szabad kereskedelmi megállapodást támogató szervezetek kétszer annyi pénzt fizettek, mint az azt ellenzők a kongresszusi képviselőknek kampányfinanszírozás címén –a törvényt elfogadták. De itt álljunk is meg, mert ugye Magyarország nem Amerika.
Annak a kérdésnek végiggondolása, hogy a magánpénznek/érdeknek milyen szerepet kell adni a közügyek eldöntésében egy nagy vita –ezt a vitát kezdeményezik a fenti szerveztek odaát. Nem gondolom, hogy Magyarországról ebben a vitában álláspontot kellene formálnom. Ami viszont minket érint az az, hogy egyszer ezt a vitát nekünk is le kell folytatnunk - ha erre képesek leszünk. Február 22-e óta ettől egy kicsit még távolabb kerültünk. Nem tudjuk, hogy hazánk pártjai mennyit is költenek egy-egy kampányban, és azt sem, hogy kitől kapják ezt az összeget. Azt viszont tudjuk, hogy polgártársaink bizalma töretlenül zuhan az ország intézményeiben, mert –és akkor íme a várva várt közös pontok az USA-val-: ad1 azért mert azt sejtjük, itt is a pénz vesz döntést, ad2 a politikusaink döntései –finoman szólva- sem szolgálják mindig közös ügyeink hatékony vitelét. A magyar törvényhozás elmúlt éveink információszabadság termékei jók, maradandó hatásúak –pláne ha betartják. Ugyanakkor a kampányfinaszírozás és a lobbizás terén meghozott döntések (vagy azok hiánya) továbbra is a nulladik lépésénél tart minket: „a magán pénz és érdek szerepe közügyeinkben” c. nagy nemzeti eszmecserének elkezdésében. Ráadásul megkockáztatható, hogy ez a vita jóval nagyobb szellemi kihívás, mint a párt- és kampányfinaszírozás „szimpla” átláthatóvá tétele. Mi ma nem tudjuk megmondani, hogy a bankszektor, a jogász vagy orvos korporáció vagy épp a dohány-, autópálya, vagy Székesfehérvár lobbi milyen (netalán jó?) útra vitte a közérdek kezét –maximum sejthetjük befolyását. A legfőbb baj, hogy nem tudjuk miért 20-25%-al drágábbak a közbeszerzések, nem tudjuk, hogy pártjaink mennyit (és honnan) is költenek kampányainkon. Közpénzeink útjai kifürkészhetetlenek.
Lessig szerint az amerikai Kongresszus népszerűsége ma valószínű alacsonyabb, mint a brit koronáé volt a Függetlenségi Háború idején. Ugyanakkor bármennyire is akadozik ez az amerikai demokrácia gépezete, nagy pénzösszeget tennénk rá, hogy nem fog összeomlani. Ekkora összeget nem tennénk a magyar demokráciára, amely képtelen rendezni a nulladik lépést, immár több mint tíz éve. Erre nincs még tíz év.
