Állítólag ötszázan voltunk ezen a svájciasan gördülékenyen és hatékonyan szervezett konferencián. A nagy-nagy díszvendég nevét sokáig titokban tartották, nem csak azért, hogy fúrja az oldalakat a kíváncsiság, hanem azért, mert hét testőr vigyázza, így is bujdokolva, lakhelyét váltogatva él. Roberto Saviano beépült a legnagyobb délolasz maffiába, a Camorrába tapasztalatairól megírta a Gomorra c. könyvet, ami aztán 5 millió példányban kelt el. Érdekes, hogy ez a Mondadori kiadónál (Berlusconi tulajdona) jelent, meg, az olasz kormányfő mégis elég ellenségesen nyilatkozott róla. A Gomorrát és jó pár más könyvet árusították a lobbyban, megvettem, ha valaki majd elolvasná egy nagyeskü kíséretében, hogy visszaadja, szívesen kölcsönadom. Saviano egyébként egy gmailes címen elérhető: robertosaviano@gmail.com A záró előadást az az iraki újságíró tartotta, aki két éve Bush-hoz vágta a cipőjét. Elhivatott, független gondolkodású fiúnak tűnt, aki a saját hazájában egyik jelentős politikai erőt sem szereti. Muntazer az Zaidi a neve. Sokat járt volt az országában vidéken, megdöbbentő sztorikat mesélt, a legtöbbnek olyasmi áll a középpontjában, hogy amerikai katonák megerőszakolnak iraki nőket, fölgyújtják iraki családok otthonát, ő erről forgatni akar és interjúban bemutatni az áldozatokat, de azok félnek és / vagy pénzt kapnak az amerikai hadseregtől kárpótlásként, hogy ne dumáljanak. Egy kérdésre, hogy most jobb-e Irakban vagy Szaddám alatt, annyit mondott, hogy jobb egy sírban lakni mint egy elfoglalt várban, szóval nem egy nagy USA fan, de ezt gondolhattuk. Beszéltem vele, újságíróként már nem dolgozik, részben azért, mert a cipődobálás után nyitott egy saját alapítványt, amibe rengeteg pénzt tettek be az aktussal szimpatizáló arabok, de európaiak is, annyit, hogy még iskolák és árvaházak építésére is futja neki.

A nevek legnagyobbika mégis alighanem Seymour Hersh volt, aki a vietnami háborúból tudósított a Mi Lai mészárlásról, azóta meg sok minden disznóságról. A régi sztorijain kívül nem sokat mondott, szimpatikus volt és szkeptikus a nyomozó újságírással kapcsolatban.

Nem mindenki szkeptikus. Majd elájultam, amikor egy Stephen Engelberg nevű muki előadásából megtudtam, hogy a Pro Publica nevű alapítvány évi 10 millió dollárt költ nyomozó újságírásra. De nem is arra a legbüszkébbek, hogy mennyi pénzük van, hanem hogy nagyon hatékonyan költik. Saját bevallásuk szerint a pénz több mint négyötöde az újságíróknál köt ki, szemben a hagyományos kiadók 8 százalékos arányával. Kedves magyarok, ne tápláljatok vérmes reményeket a Pro Publicával kapcsolatban, ezt a pénzt főleg alkalmazott újságírók fizetésére költik, adnak ugyan néha freelancereknek is, de ezt inkább kivételnek tekintik és nem szeretik. Arra biztatnak viszont mindenkit, hogy tessék lopni a weboldalukról, egyelőre minden ingyenes és bárhol fölhasználható. www.propublica.org A nyomozó újságírókat összefogó szervezetek egyébként gombamód szaporodnak. Az egyik ilyen nagy amerikai szervezet a Center for Public Integrity (http://www.publicintegrity.org/), amely valamiféle nemzetközi együttműködésbe fog több tucat, nyomozó újságírással foglalatoskodó nemzetközi szervezetet. Ennek a projektnek a neve: The International Consortium for Investigative Journalists, röviden ICIJ.

Ők ezen a térképen (http://www.publicintegrity.org/investigations/icij/journalists/interactive_map/) hirdetik, hogy a networkjük 50 országban 100 újságírót fog át.

Magyarország még nincs náluk bezászlózva, lehet, hogy hasznos volna  a Soma Alapítványnak csatlakozni.

Az ICIJ adja ki a világ talán legfontosabb, nyomozó újságíróknak járó díját, a Daniel Pearl Awardot. A névadó Pearl újságírót nyolc éve ölték meg Pakisztánban. A díjjal 5 ezer dollár jár, annyi, mint a Soma-díjjal. Most két norvég csaj, a norvég tévének dolgozó Kjersti Knudsson and Synnove Bakke, volt a sztár, akik fantasztikus munkát

végeztek: holland, norvég, észt, togói kikötői forgalmi adatokból, GPS-koordinátákból, vámosok tanúvallomásából rekonstruálták, hogy a világ harmadik legnagyobb olajkereskedő cége milyen bűnös üzelmeket

folytat: a gazdag északi országokban vásárolt szemétolajat olcsón megveszi, kiviszi a nyílt tengerre, ahol a tankhajókon telinyomja oktánemelő adalékanyaggal, aztán üzemanyagként eladja szegény országoknak, pl. Togónak.

A másik Daniel Pearl fődíj az idén az amerikai Aram Roston markát ütötte, aki azt a furcsa üzletet dolgozta föl, hogy az amerikai csapatok Afganisztánban lefizetik a Talibánt, hogy a szállítmányaiknak biztonságos átjutást vásároljanak a területükön.

A konferencia saját díja a Global Shining Light Award. Ez némileg kisebb díj, 2 ezer svájci frankkal jár, "nehéz körülmények között dolgozó" újságírók kaphatják meg. A mostanit egy moldovai csapat - Dumitru Lazur, Vitalie Calugareanu and Irina Codrean - kapta, akik exelnökük korrupt üzleteiről szereztek be rejtett kamerás bizonyítékot.

Tettem egy javaslatot egy európai nyomozó újságírási díjra, aminek kedvező visszhangja volt, nem lehetetlen, hogy lesz a dologból valami.

Ez minden más díjnál nagyobb összegű lehetne, úgy kalkuláltam ugyanis, hogy ha legalább 10 szervezet beadna az ügybe ezer eurót, a győztes 10 ezret vihetne haza. Az már valami. Hogy miként lehetne ennek infrastruktúrát és logisztikát teremteni, arról most kezdünk levelezni.

Néhány műhelybeszélgetés azzal foglalkozott, hogy most, hogy a nyomozó újságírás majdhogynem kiszorul a hagyományos szerkesztőségekből, mégis miként lehet megélni. A tutit egyelőre senki sem tudja, az észt egyelőre jóval többen többen osztják, mint a pénzt.

Az egyik modell nagyon érdekes. Patrice Schneider, a Media Development Loan Fund nevezetű, egyes források szerint svájci, mások szerint New York-i szervezet feje elmondta, hogy független sajtótermékeket keresnek, olyan országokban, ahol korábban nemigen volt sajtószabadság, Ezeknek aztán 7 éves kölcsönöket nyújtanak, és még üzletileg is jól járnak. Egy gazdag private bank, a zürichi Vontobel adja a tőkét, az etikai tanácsokat egy ResponsAbility nevű NGO szállítja, az MDLF pedig befektet, megkeresi az embereket, nézi a könyveket, nyomatja a hatékonyságot. Csodák csodája, a dolog üzleti alapon működik, azaz a befektetők egész jó kis nyereséghez jutnak. A siker nyilván ott biztosabb, ahol a sajtó még nem commodity, az emberek ki vannak éhezve rá - ilyen helyeken még manapság is gyorsan lehet terjeszkedni. És ne tessék azt hinni, hogy a térkép elhanyagolható fehér foltjairól van szó. A Föld lakosságának négyötöde még ma sem fér szabad sajtóhoz. Magyarország viszont már rég nem az a piac, ami érdekes volna Patrice-ék számára. Itt kezdték viszont az üzletet, ide nyomták ki az első kölcsönt. Az MDLF volt ugyanis a Magyar Narancs befektetője a mostani válság előtti válságos időkben.

Patrice nagyon bízott Bojtárban, a főszerkesztőben és most elégedett.